A globalizáció, a szabad külföldi letelepedés és munkavállalás megvalósulásával a polgárok egyre inkább élnek életvitelszerűen külföldi államban, vagy éppen ott bankszámlát nyitnak, ingatlant vásárolnak, illetve egyéb vagyont szereznek. Mindennek következtében Magyarországon is, de a többi európai államban is egyre több nemzetközi vonatkozású öröklési ügy merül fel, amikor is az elhaltnak (az örökhagyónak) nem csupán a hazájában, de más államokban is maradt hagyatéki vagyona. A rendelet megalkotásának célja az volt, hogy az ilyen nemzetközi vonatkozású öröklési ügyekben érintett személyek – így különösen az elhalt örökösei – lehetőleg ne kényszerüljenek az egyes hagyatéki vagyontárgyak fellelhetősége szerinti valamennyi uniós államban külön-külön öröklési eljárások megindítására; ehelyett az örökhagyó bárhol fellelhető hagyatéki vagyonának jogi sorsa egy eljárásban kerüljön rendezésre, és az annak során hozott öröklési határozatot vagy okiratot a többi uniós tagállamban is fogadják el, ahol az örökhagyónak vagyona található.

Nem. Az Európai Öröklési Rendelet nem „írja felül”, nem helyezi hatályon kívül az egyes tagállamok nemzeti Polgári Törvénykönyveiben vagy más jogszabályaiban megtalálható öröklési jogszabályokat. Az öröklés jog rendjét – így például azt, hogy kik és milyen arányban örökölnek az örökhagyó után, milyen formai szabályok betartásával, és milyen tartalommal lehet végrendeletet tenni, jár-e kötelesrész az örökhagyó hagyatékából stb. –, továbbra is nemzeti szinten szabályozzák; Magyarországon e kérdéseket a Polgári Törvénykönyv rendezi.

A rendelet a határon átnyúló öröklési ügyek három fő kérdését szabályozza. Ide tartozik egyfelől az ún. joghatóság kérdése. Ez arra ad választ, hogy az örökléssel kapcsolatos jogi eljárásokat (így pl. egy hagyatéki eljárást) melyik uniós tagállamban lehet majd lefolytatni, azaz melyik tagállam bíróságának, közjegyzőjének vagy más szervének lesz majd eljárási jogosultsága. A rendelet által szabályozott fontos kérdés emellett az alkalmazandó jog meghatározása: a rendeletben lefektetett egységes előírások fogják rendezni azt, hogy egy adott esetben az örökhagyó hagyatékának sorsát melyik állam öröklési jogszabályai alapján kell majd elbírálni. Ezenkívül a rendelet szabályozza még az egyes uniós tagállamok bíróságai, közjegyzői vagy más hatóságai által öröklési ügyekben meghozott határozatok (pl. hagyatékátadó végzések) tagállamok közötti „szabad forgalmát”, azaz kölcsönös elismerését is.

Mind az alkalmazandó jog, mind pedig a bíróságok és más hatóságok eljárási jogosultsága (szakszóval: joghatósága) messzemenően attól függ majd, hogy az örökhagyónak halálakor hol van a szokásos tartózkodási helye, mégpedig tekintet nélkül arra, hogy az örökhagyónak mi volt az állampolgársága. Ennek az államnak az öröklési jogszabályai alapján kell majd rendezni az elhalt hagyatékának jogi sorsát, akár uniós tagállamról van szó, akár az Európai Unióhoz nem tartozó harmadik államról. Ha az örökhagyó halálakori szokásos tartózkodási helye szerinti állam uniós tagállam, akkor rendszerint ennek a bíróságai, közjegyzői vagy más hatóságai rendelkeznek majd eljárási jogosultsággal.

Az örökhagyó halálakori szokásos tartózkodási helye lényegében az a hely, ahol az örökhagyó életvitelének súlypontja, középpontja volt a halálát közvetlenül megelőzően. A hagyatéki ügyekben eljáró hatóságoknak gondosan és körültekintően kell mérlegelniük azt, hogy hol, melyik államban volt ez a hely. Ehhez figyelembe kell venni az örökhagyónak az elhalálozása időpontjában fennálló életkörülményeit, így különösen az olyan tényezőket, mit pl. az örökhagyónak az érintett államban való ott-tartózkodása időtartamát és gyakoriságát, valamint annak indokait. Szokásos tartózkodási helynek csakis az a hely tekinthető, amely szoros és tartós kapcsolatot jelentett az örökhagyó és az érintett állam között. Fontos kiemelni azt is, hogy önmagában az a körülmény, hogy az örökhagyónak halálakor egy adott helyen bejelentett, hatóságilag nyilvántartott lakcíme volt, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy az a hely tekintendő a szokásos tartózkodási helyének.

Igen, előfordulhatnak ilyen esetek. Adott pl. egy magyar állampolgár, aki letelepedik Ausztriában; hosszú évekig ott él és dolgozik, ott van az „életvitelszerű” szokásos tartózkodási helye egészen haláláig. Ebben az esetben az osztrák hagyatéki bíróság előtt kerül sor a hagyatéki eljárás lefolytatására, és annak során az osztrák öröklési jogot alkalmazzák. Az osztrák hagyatéki bíróság pedig határozatával az örökhagyónak a Magyarországon fellelhető vagyontárgyait – pl. itt található ingatlanát vagy bankszámláját – is átadja az örökösöknek. Ez természetesen „fordítva” is igaz: a magyar közjegyző akár a külföldi állampolgárságú örökhagyónak a külföldön található hagyatékát is átadhatja a magyarországi hagyatéki eljárásban, ha az örökhagyónak halálakor Magyarországon volt a szokásos tartózkodási helye.

Nem. Az Európai Öröklési Rendelet mind az alkalmazandó jog, mind pedig a joghatóság szabályozása tekintetében az örökhagyónak a teljes vagyonát egységként kezeli. Sem az alkalmazandó jog, sem pedig a joghatóság megállapításánál rendszerint nem játszik szerepet az egyes hagyatéki vagyontárgyak fekvési helye, még akkor sem, ha ingatlanról van szó. Ha pl. egy magyar állampolgár üdülőapartmant vásárolt a spanyol tengerparton, akkor ezt az ingatlant is a Magyarországon lefolytatásra kerülő hagyatéki eljárásban fogja átadni a magyar közjegyző az örökösöknek, mégpedig a magyar Polgári Törvénykönyv öröklési szabályainak alkalmazásával, feltéve, hogy az örökhagyónak halálakor a szokásos tartózkodási helye belföldön volt.

Bizonyos feltételekkel igen. Ha valaki előre gondoskodni kíván vagyonának sorsáról, és végrendeletet készít, akkor az Európai Öröklési Rendelet szerint abba belefoglalhat egy olyan rendelkezést, miszerint kiköti a saját állampolgársága szerinti állam jogának alkalmazását vagyonának öröklésére. Ilyen kikötés esetében az ő elhalálozását követően nem a halálakori szokásos tartózkodási helye szerinti állam jogát, hanem az általa kikötött jogot – tehát az állampolgársága szerinti állam jogát – fogják alkalmazni. Ha valaki élni kíván e kikötés lehetőségével, mindenképpen célszerű erről kifejezetten és egyértelműen rendelkezni a végrendeletben (pl. „Úgy rendelkezem, hogy vagyonom öröklésére az állampolgárságom szerinti állam joga, azaz a magyar jog legyen irányadó.”). Ha valakinek két vagy több állampolgársága is van, akkor bármelyik állampolgársága szerinti állam jogát kikötheti.

2015. augusztus 17. napjától. A rendeletet csak az olyan öröklési ügyekre lehet alkalmazni, amelyeknél az örökhagyó elhalálozása erre a napra, vagy az ezt követő időszakra esik.

Ha az elhalt halálakori szokásos tartózkodási helye belföldön van, akkor magyar közjegyző folytatja le a hagyatéki eljárást, és a magyar Polgári Törvénykönyv öröklési jogi szabályait fogja alkalmazni. Ebben az esetben a magyar közjegyzőtől az örökös kérheti majd egy ún. Európai Öröklési Bizonyítvány kiadását. Az Európai Öröklési Bizonyítvány intézményét is az Európai Öröklési Rendelet vezeti be. Ez egy olyan közokirat lesz, amelyet egységes forma szerint állítanak ki, és az a többi tagállamban is egységesen alkalmas lesz az abban feltüntetett személy örökösi mivoltának (vagy a hagyatékkal kapcsolatos egyéb jogainak) közhiteles igazolására.

A rendelet kettő tagállamra – Írországra és Dániára – nem terjed ki. Ezt a kettő uniós tagállamot a rendelet alkalmazása során úgy kell tekinteni, mintha Unión kívüli, harmadik államok lennének. Emiatt a rendeletben lefektetett szabályok e három államnak a bíróságait és hatóságait nem kötelezik, és a többi tagállamból származó, öröklési ügyekre vonatkozó határozatokat és közokiratokat, valamint Európai Öröklési Bizonyítványokat e három állam nem köteles elfogadni.